1943-ban Jean Moulint ejtőernyővel teszik le a megszállt Franciaországban: de Gaulle megbízásából kell egyetlen hálózatba szerveznie az egymással rivalizáló ellenállási csoportokat. A fedőtörténete szerint lakberendező, és egy francia grófnő lakásán dolgozik, aki nem tudja, kinek adott munkát. Kávéházakban osztja ki az utasításokat, és akkor is folytatja, amikor német katonák jönnek be az ajtón. Aztán elfogják a hálózat egyik emberét, Moulint elárulják, és a lyoni Gestapo kezére jut, amelyet az a férfi vezet, akit Lyon mészárosaként tart számon a történelem: Klaus Barbie.
Innentől a film java egyetlen épületben, a Gestapo lyoni főhadiszállásán játszódik, és két ember között. Lars Eidinger Barbie-ja nem harsány szörnyeteg, hanem hideg, intelligens, kifogástalanul udvarias hivatalnok, akinek épp a nyugalma a félelmetes — és neki is van vesztenivalója, mert Berlin figyeli. A film legélesebb jelenetében arra kéri a fogvatartottját, hogy bizonyítsa be a lakberendezői fedőtörténetet: rendezze át az irodáját budoárrá a francia titkárnőjének. Megszálló, kollaboráns és ellenálló játszik egymás előtt jólneveltséget, egy olyan épületben, ahonnan kihallatszik a szomszéd szoba. Moulint közben újra meg újra megkínozzák, és a film ezt nem kerüli ki; látványosságot viszont nem csinál belőle. Az tartja, hogy meddig bírja egy ember, akitől mindent el akarnak venni.
Ez a kérdés Nemes Jelesnél az első filmje óta ugyanaz, és a módszer is: egyetlen arcot tart a képben, mögötte a világ homályban marad, a néző pedig soha nem tud többet, mint a főszereplő. A Saul fia 2015-ben első nagyjátékfilmként került a cannes-i versenyprogramba, és a zsűri nagydíjával, a FIPRESCI- és a François Chalais-díjjal jött el onnan; a következő évben Golden Globe-ot és Oscart kapott. A Napszállta (2018) és a tavalyi Árva is velencei versenyfilm volt, utóbbi Magyarország hivatalos Oscar-nevezése. Hogy most franciául forgatott, kevésbé váratlan, mint amilyennek látszik: Jeles András rendező fia tizenkét évesen került Párizsba az édesanyjával, tizennégy évet élt ott, történelmet és forgatókönyvírást tanult, majd két évig Tarr Béla asszisztense volt A londoni férfi forgatásán. Odahaza sokáig Nemes Jeles Lászlóként futott, a nemzetközi stáblistákon László Nemesként — a Moulin nála nem kirándulás, hanem hazatérés.
A stáb viszont a régi. Erdély Mátyás negyedszer forgatott Nemes Jelessel, és most is 35 milliméteres nyersanyagra; a hangot Zányi Tamás tervezte, aki a Saul fiáért Cannes-ban megkapta a technikai Vulcain-díjat; a vágó Politzer Péter. A vásznon a megszállt Franciaország van, a forgatás java viszont Budapesten zajlott — és ez nem kompromisszum volt: a rendező szerint a mai Lyonban már semmi nem maradt az 1943-asból, úgyhogy a várost bárhol forgatnak is, digitálisan újra kellett volna építeni. Egy éjszakai jelenetért a Nyugati pályaudvar több peronját lezárták. A magyar néző így menet közben kettős könyvelést vezet: a vásznon Lyon, ő pedig pontosan tudja, hogy az a lépcsősor hová vezet.
A Moulin tizenegy év után vitte vissza Nemes Jelest a cannes-i versenyprogramba. Eredeti celluloidkópiáról vetítették — ez ma már önmagában eseményszámba megy —, és a vetítés után tízperces állva taps fogadta; a fődíjat végül más film kapta. A kritikák megoszlanak abban, hogy a kínzásjelenetekből mennyi a szükséges és mennyi a sok; abban nem, hogy Eidinger és Lellouche kettőse tartja a filmet.