Parti Nagy Lajos beszéde, mely a 2026. október 9-én hangzott el a kiállítás megnyitóján, az Erzsébetligeti Színházban:
Törékeny táj
(Nagy Miklós fotókiállítása az Erzsébet-ligetben, 2026 október 9-én)
A táj változik vagy a néző? Természetesen mindkettő, tájban a néző, nézőben a táj. S talán alakulásnak kéne mondani, át-, vissza-, át-; mégátabb, legátabb. A nézőnek van, de van-e a tájnak életideje? Ha van, emberi léptékkel lejár-e? Ha nincs, ha örök, mért kelti az elmúlás képzetét? Derűs tájat talán ismerek, de vidámat nem. Viszont azt gondolom, fényképezni mégis vidám dolog, úton lenni, karban tartani a kíváncsiságot, féken tartani a rutint, tudva, hogy nélküle semmi nincs, még szerencse se.
Nagy Miklós e mostani, sokadik kiállítását a két éve meghalt Szüts Miklós emlékének ajánlotta. Aki ismeri Szüts Miklós munkáit és Nagy Miklós fényképeit, kisebb-nagyobb tárlatait, annak számára ez az homage magától értetődő. E közelséggel kezdeni könnyű is, nehéz is. Szüts a maga témáit, tárgyait, motívumait szívesen merítette fotókból, nem ritkán a jóbarát fotóiból, aki, ezt hozzá kell tenni, régóta műveinek avatott gyűjtője, ismerője. Hogy pontosabb legyek, sokszor Nagy Miklós egy-egy felvétele volt a kiindulópont, az inspiráció, amiből aztán a Szüts-kép, olaj, később főleg akvarell elindult a maga titokzatos, külön útjain. De ez fordítva is igaz, Szüts világlátása, tájérzékelése hatott Nagy Miklósra. Hasonlóan különböznek és fordítva: különbözőképp hasonlítanak.
Hozzám mindketten közel álltak és állnak, volt szerencsém többször írni a munkáikról, sőt, a felkérésükre beleírtam jónéhány képükbe, saját verssorokat, töredékeket írtam a kész festményre, a kész fotóra, előbb Szüts, majd Nagy Miklós munkáira. Igen különös kaland, ha egy író az eleven kézírásával sétál bele egy képbe –isten áldja a képzavart– , s ez az autográf gesztus nem elsősorban nyelvi jelként, kiolvasható szövegként, hanem alakzatként, hurkozatként kezd létezni, képpé válik a képen, betűfecskék, betűseregélyek vonulásává.
Mikor először láttam ezeket a tájfényképeket, illetve: nem is tudom mikor volt valójában ez az először, amikor tehát mint e leendő kiállítás darabjait mutatta meg fénytájait, azt mondtam, hát ezek egytől-egyig nagyon szépek, noha pont az agyonkoptatott szép nemigen illik rájuk, illetve illik, de nem való. Később, a kiállítás címéről beszélgetve, Závada Pál első novelláskönyvének címe jutott eszembe: Mielőtt elsötétül – hogy ez jó cím volna, de hát erősen foglalt.
Törékeny tájak, mondta kis idő múlva Nagy Miklós, hogy ez jó lehetne, csak kissé modorosnak találja. Elsőre nekem is annak tűnt, de pontos volt, tömören jellemezte e derengő és didergő fényszénrajzokat, másrészt nagyon címként hangzott. Annál is inkább, mert nem könnyű ennek a rezzenetlen melankóliának, de mondhatnám, hogy pezsgő kilátástalanságnak címet adni, a törékeny egy kényes jelző, erősen választékos, ráadásul alliterál is a jelzett szóval, ott van a sok és az épp elég határán. A tájakról meg lehullott a többesszám fölöslege, maradt a táj.
Tíz éve volt egy nagyszerű, szocio-poetikus kiállítása vaskapukból, különféle kapuzatokból. Zártszelvény – ez volt az ipari megnevezésük, ha jól emlékszem. Közelment ezekhez a különös, szárnyas szögvasangyalokhoz, s e közelnézet, a pórusnézet alakzatain, a kopás távlatain, tájain volt mit meditálnia a nézőnek. E kiállításon a téma a nyitott szelvény, a táj, a távolság, a messziség képei kapcsán a távlat közelsége s tán baljóssága. Egyik tárgy sem több vagy kevesebb. Továbbra is fotó és festmény határvidéke a helyszín, miközben amit látunk, bizony költészet, Arany János kifejezésével megannyi alaksejtelem, vagy Kemény Zsigmond gyönyörű könyvcímét idekölcsönözve: megannyi ködkép a kedély láthatárán. Egyáltalán nem túlzás költészetet emlegetni, fényköltészetet. Nagy Miklós minden munkájában van valami melankólikus, enyészeti borongás, lírai tűnődés, intenzív és kétkedő szemlélése némely dolgoknak, együtt-állásoknak, legyenek azok tervezettek vagy véletlenek.
Talán megtervezett véletlent mondanék. Készenléti véletlent pontosabban: a fényképész készen áll, hogy rögzítse a véletlent, majd száz véletlenből kinagyítsa azt, amit aztán a kivágás, a keret, az alkalom felruház szükségszerűséggel. Amit jónak lát – ez persze felveti a kérdést, hogy hol születik a fotómű, az exponálás pillanatában vagy jóval utóbb, az asztalon, a műhelyben, továbbá, hogy mi emeli ki a sokból, de ez végképp túlmegy a mai megnyitó kompetenciáján.
A táj van, nem kérdi, nézed-e, másrészt a mindenkori néző teremti újra magában a tapasztalataiból, a képzeletéből, előzetes tudásából, pillanatnyi affinitásából. A fotóművész „csak” felajánlja látásmódját, megmutat némely fényeket, homályokat, mennyei viszonylatokat az ég foltozatán: ez út, ez autógumi- és cipőnyom, ez jegenyefa, ez sár, ez tócsa tótágas-fákkal, ez hegykúp felhők mögül megvilágítva, ez fasor őszi púderfényekkel. Fénytisztás, árnyékvadon.
Táj az, amit az ember törékeny, bár lebírhatatlan képzelete tájjá néz — tájjá nézni a vaskaput, az utcakövet, a vakolatot, és (ez sem kis feladat, noha kézenfekvő) tájjá nézni a tájat. Akár egy ilyen kiállításon. Magunkba nézni, rögzíteni a maga törékenységében. A saját tapasztalat, érzemény részévé tenni a pillanatot, megállítani és áramoltatni tovább az emlékezet zegzugaiban. De hát ezért néz az ember képeket, például ilyen nagyszerű fotókat, mint Nagy Miklós fényversei.
Parti Nagy Lajos