Párhuzamos történetek

Sylvie befutott írónő, aki nem jut előre a következő könyvével. Az ablakából belát a szemközti épületbe, és elkezdi figyelni az ott élőket: egy nőt és két férfit, akikről semmit nem tud, ezért kitalálja őket. Ahogy telik az idő, a megfigyelésből regény lesz, a regényből pedig egyre nagyobb baj, különösen amikor Sylvie asszisztenst fogad maga mellé Adam személyében. A film két szinten fut: azt látjuk, ami a szemközti lakásban történik, és azt is, amit Sylvie ír róla — a szereplők ezért két néven is szerepelnek. A film alapja Krzysztof Kieślowski Dekalógus ának hatodik része, ugyanaz az anyag, amelyből a Rövidfilm a szerelemről is készült: annak a főszereplője egy fiatal férfi, aki távcsővel figyeli a szemközti házban élő nőt. Farhadi tehát egy közel negyvenéves lengyel forgatókönyvet emelt át a mai Párizsba. A zenét pedig Zbigniew Preisner szerezte — Kieślowski állandó zeneszerzője, aki a Dekalógus t és a Három szín -trilógiát is jegyezte. Az adaptáció része egy nagyobb vállalkozásnak: a Dekalógus mind a tíz epizódjából készül önálló nemzetközi film, más-más rendezőkkel. Asghar Farhadi az iráni film legismertebb élő alkotója, és ez a tizedik nagyjátékfilmje. Két Oscar-díjat kapott a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, a Nader és Simin – Egy elválás története és Az ügyfél című filmekért, Cannes-ban pedig az Egy hős nyerte el a zsűri nagydíját. A Párhuzamos történetek a második francia nyelvű filmje a 2013-as A múlt után; a vágó ezúttal is állandó munkatársa, Hayedeh Safiyari, az operatőr Guillaume Deffontaines. A szereposztás a francia film első vonala. Sylvie-t Isabelle Huppert játssza, a szemközti lakás három alakját Virginie Efira , Vincent Cassel és Pierre Niney , az asszisztenst Adam Bessa . Az írónő szerkesztőjének szerepében Catherine Deneuve tűnik fel. A film a 79. cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában mutatkozott be, ahol azonban megosztó fogadtatást kapott: a nemzetközi kritika többsége csalódottan írt róla, és a Rotten Tomatoesen a vélemények kevesebb mint ötöde pozitív. A leggyakoribb kifogás az, hogy a valóság és a fikció egymásba játszása inkább szerkezeti ötlet marad, mint valódi tét. Aki Farhadi eddigi filmjeit szereti, annak ez mindenesetre az a film, amiről érdemes saját véleményt formálni — a rendező, a szereposztás és a Kieślowski-örökség hármasa így együtt nem sokszor fordul elő.