Olga egyedül él egy hatalmas Mexikóvárosi lakótelepi épületben, szigorú napirend szerint, kötődések nélkül: sudokut fejt, a szomszédokat hallgatja, legyeket csap. Amikor pénzhiány miatt ki kell adnia egy szobát, a beköltöző férfi titokban magával hozza a kilencéves fiát is. Cristian mindent felborít, amit Olga évek alatt beállított — labdázik a lakásban, folyton a kórház felé lóg el, ahol az anyja fekszik, és próbálja átbeszélni magát a portán. A gyerek és az idegen nő között lassan, a saját akaratuk ellenére kialakul valami, ami mindkettőjük életét átrendezi.
Fernando Eimbcke 1970-ben született, és több mint húsz éve tartozik a mexikói filmezés élvonalába. Már az első nagyjátékfilmje, a Kacsaszezon (Temporada de patos, 2004) is befutott: Cannes-ban, a Kritikusok Hete programjában mutatták be, otthon pedig a legjobb film Ariel-díját kapta. A Lake Tahoe (2008) a Berlinále versenyprogramjába került, ahol elhozta az Alfred Bauer-díjat és a FIPRESCI-díjat is; a Club Sándwich (2013) Torontóban debütált, és San Sebastiánban a legjobb rendezés díjával ismerték el. Legutóbbi filmje, az Olmo (2025) az első amerikai produkciója volt, Brad Pitt Plan B-jével készült, és a Berlinále Panorama szekciójában mutatkozott be.
Ezt a pályát végig ugyanaz a módszer tartja össze: kevés szereplő, egy-két helyszín, hosszú fix plánok, és dráma a tétlenség óráiból. A Legyek ehhez tér vissza — a bemutatkozó film fekete-fehér képével együtt, amelyet itt María Secco fényképezett. A producerek között ott van Michel Franco is, akivel Eimbcke a kilencvenes években együtt kezdte a rövidfilmes pályát; ez a film hozta össze őket újra.
Az eszköztelenség ellenére a film nem a szomorúságra játszik. A gyerek szemszögéből nézve a legfontosabb ügy nem a kórház, hanem egy nyolcbites játékgép a sarki üzletben, és hogy sikerül-e végre lelőni az ufót. Eimbcke régóta az a ritka rendező, aki a videójátékot belülről filmezi, nem pedig moralizáló kívülállással; itt egy játékautomata lesz az a pont, ahol egy kilencéves és egy magának élő idős nő találkozni tud.
A film a 76. Berlinálé versenyprogramjában mutatkozott be, ahol az Ökumenikus Zsűri díját kapta. Ezt követően végigjárta az év nagy fesztiváljait — Karlovy Vary, Toronto, San Sebastián, Sarajevo, Melbourne, Sydney, New Horizons —, és Mexikó ezt a filmet jelölte a legjobb ibér-amerikai filmnek járó Goya-díjra. A kritikák egyöntetűen az egyszerűségét emelik ki: a Variety és a Hollywood Reporter is azt írja, hogy a film éppen a szűkre szabott eszközeitől lesz lefegyverzően közvetlen.