2006-ban Chris Hansen amerikai tévériporter televíziótörténetet akar írni. A módszer: egy bérelt ház, benne egy felnőtt, aki kiskorúnak adja ki magát a neten, és férfiak, akik azért jönnek el a megadott címre, hogy szexuálisan bántalmazzanak egy gyereket. Amikor belépnek, Hansen előjön a konyhából, bemutatkozik, és a kamera előtt kezdi kérdezni őket; kint rendőrök várnak. A To Catch a Predator a Dateline NBC egyik rovatából lett az évtized egyik legnézettebb és legtöbbet idézett amerikai műsora. A csalétkeket egy amatőr internetes csoport adta, amelynek alapítója Xavier Von Erck fedőnéven szerepel a filmben is. A sorozat 2007-ben állt le, miután egy texasi kisvárosban végzett akció az ott megcélzott férfi halálával és egy hosszú perrel végződött.
Hansent Robert Pattinson játssza, aki egyben a film producere is — pályájának az az alakítása ez, amelyről idén a legtöbbet beszélnek. Mellette Merritt Wever, Skyler Gisondo, Bokeem Woodbine és Anna Faris; az internetes csoport alapítóját Matthew Maher alakítja, és egy szerepben feltűnik Phoebe Bridgers, a zenész is. A forgatókönyvet Ajon Singh írta, a producerek között ott van Ari Aster.
Lance Oppenheimnek ez az első fikciós nagyjátékfilmje, és ez a film legfontosabb adata. 1996-ban született Floridában, dokumentumfilmesként indult, és a harvardi szakdolgozatából lett az első filmje: a Some Kind of Heaven (2020) egy csak idősek lakta floridai lakóparkról szól, a Sundance-en mutatkozott be, és a producerei között ott volt Darren Aronofsky. Ő volt a New York Times Op-Docs rovatának legfiatalabb szerzője. Aztán jött a Spermworld (2024) a szabályozatlan spermadonorságról, és a Ren Faire (2024), egy háromrészes HBO-sorozat egy texasi reneszánsz fesztiválról. Idén egy második filmje is kijött, a You Can See Everything, egy Elizabeth Holmesról szóló dokumentumfilm, amelyet Nathan Fielderrel közösen rendezett. Vagyis a Primetime-ot az a fajta rendező csinálta, aki eddig valódi embereket filmezett — most pedig éppen arról forgatott fikciót, hogyan csinál valóságot a televízió.
A film szeptemberben a velencei filmfesztivál versenyprogramjában debütált, és a vetítés után kilencperces állva taps fogadta; az Arany Oroszlánt végül más film nyerte. Azóta megjárta a londoni filmfesztivált és az austini Fantastic Festet is. Az amerikai kritikusoknál jól szerepelt: a Rotten Tomatoesen kétszáznegyven fölötti kritikából nyolcvanhat százalék pozitív, és az oldal összegzése szerint a film ugyanazt a fürkésző kameratekintetet fordítja vissza a műsorra, amellyel az dolgozott, és szikrázó stílussal vizsgálja, hol van a határ igazságszolgáltatás és szenzációhajhász látványosság között. Pattinson alakítását szinte egyhangúlag dicsérik.
A legkülönösebb visszhang viszont attól az embertől jött, akit a film főszereplője játszik. Chris Hansen nyilvánosan kikelt a Primetime ellen: szerinte „teljes egészében fikció, amire ráragasztottak egy létező nevet", etikai problémája van azzal, hogy a kollégái és a családtagjai nevét is használják, és azt állítja, hogy mielőtt beengedték volna egy vetítésre, a stúdió jogászai alá akartak íratni vele egy nyilatkozatot a nevéről és a képmásáról. A filmben megformált alakot elszakadtnak, labilisnak, sötétnek és rokonszenvtelennek nevezte. Azóta elkészítette a saját válaszfilmjét is, I'm Chris Hansen címmel — ez volt a mondat, amellyel a műsorban a kamera előtt odalépett az emberekhez. Pattinson erre először csak annyit mondott, hogy remélhetőleg ez valamilyen bók, később pedig azt, hogy ő igazából menőnek akarta ábrázolni.