Krasznahorkai László „ÁllatVanBent” című prózája olyan globális érzésekre ad szabad reflektálási teret, mint a tehetetlenség érzete, vagy mint az önmagunkkal való szembesülés és saját magunkból való kiábrándulás. A kreáció fókuszában az ember állati mivoltának felfedezése áll. Belső késztetésünket leszorítva, statikus feszültségben várjuk, hogy elmúljon a vihar – elaludjon a bennünk élő vad. Ez a pusztító állat azonban elkerülhetetlenül felszínre kell törjön, emberi természetünknél fogva! Krasznahorkai szövege ezeket az érzéseket tér- és testérzékenyen kommunikálja, a csapat pedig különböző művészeti formákkal fogalmazza őket performatív jellegű színpadi produkcióvá, ahol a test nyers és zsigeri nyelvezete az elsődleges kiindulópont.
A nézőket ketrecbe tereljük. A játéktér körülveszi őket, megkérdőjelezve azt a színházi alapvetést, hogy a néző a megfigyelő. A színpadon három lény születik meg egy olyan matériába, amellyel folyamatos konfliktusban állnak. A tér velük együtt pulzál, épül, alakul, majd összeomlik. Az események csak a szuggesztió erejével kapnak magyarázatot, mert a nyelv alkalmatlan a kifejezésre. Az eredeti szöveg hosszú, hullámzó, önmagába visszatérő mondatainak ritmusa adja az előadás ritmusát is. Az idő érzékelése a linearitás hiányában átalakul. Mint egy trauma felidézésekor, egyes pillanatok mintha kiestek volna, mások lelassulnak és hosszúra nyúlnak. Ebben a térben nem adunk megoldást a pusztítás borzalmára, nem kecsegtetünk feloldozással. A megtapasztalás lehetőségét kínáljuk.
A néző szembesülhet azzal, hogy a belső világát a külső valóságtól elválasztó hártya milyen vékony és sérülékeny.
Rendező: Gombkötő Júlia