A darab a görög Pandora mítoszra épül, miközben a Goethe által írt Pandora című fesztiváldarab klasszikustól eltérő értelmezése is érvényesül. A táncelőadás Prométheusz istenek elleni lázadását követően veszi fel a történet fonalát. A darab kezdetén a titán, aki ellopja az isteni tüzet és az embereknek ajándékozza, már büntetését tölti. Prométheusz alakja a mindenkori hatalommal szembeni lázadás szimbolikus megtestesítője, a fennálló világrend megkérdőjelezője. A szenvedés ellenére sem törik meg: szenvedélye és az emberiségbe vetett hite kitart. Az istenitől való eltávolodást, a kiábrándultságot és a kezdeti harmónia felborulását szimbolizálja.
A darab címszereplője, Pandora kettős szerepet tölt be: az isteni és az emberi világ közötti kapocs, valamint az emberi predesztináció örök kérdésének megtestesítője. A táncműben a „mindennel megajándékozott” Pandora goethei olvasata érvényesül: az első nő az isteni büntetés eszköze, de nem az emberi szenvedés közvetlen okozója, hanem az isteni harmónia és a szépség földi hírnöke. Pandora a káosz kilátástalan állapotában eltűnik az emberi történelem horizontjáról, Goethe pedig visszatérésének feltételeit kutatja a háborúktól és szenvedéstől tépázott időkben.
A mű aktualitását a világunkat feszítő háborúk, járványok és bizonytalanság adják. A jövőbe és az emberi lét szépségébe vetett hit elhalványulni látszik, ezért a művészet feladata, hogy rámutasson: a változás lehetőségei bennünk rejlenek. Ahogyan goethei töredékek a kor emberének kívántak segítséget nyújtani, úgy a Pandora táncmű is ezt a reményteli hagyományt kívánja követni, amelyben a modern ember szellemi muníciója, és az emberi jóságba vetett hit hírnöke lehet.
Táncművészek:
Pandora: Spala Korinna
Prometheus: Juhász Kristóf
Epimetheus: Nagy Csaba Mátyás
Továbbá: Fodor Sára
Fénytervező: Pető József
Díszlettervező: Fügedi Balázs
Jelmeztervező: Tóth Brigitta
Zeneszerző: Halász Gábor
Dramaturg: Szabó Tamás
Koreográfus: Wéninger Dalma
Támogatók: MOME Art and design management, Nemzeti Táncszínház